Doktor úr! Nem a lábam, a fejem fáj!
Szerző: admin - 2008. jún. 02. Kategória: üzleti szimuláció
Drága Győző barátom!
Köszönöm a megszólításod és igyekszem a legjobb tudásom szerint válaszolni. Előtte hadd osszam meg Veled és a kedves olvasóimmal, hogyan szoktam hasonló esetekben gondolkodni. Először is beleásom magam az adott témába, jelesül most elolvastam elmélkedésedet a blogodon, az egész életében tisztességesen dolgozó, most mégis nehéz helyzetbe kerülő családról. Aztán hagyom, hogy jöjjenek a gondolataim.
Nálam először a lelkiismeret hangjai jönnek. Tudom, egy napra mennyit kérek a tréningekért, hogy jobbnál jobb helyeken, szebbnél szebb szállodákban dolgozhatom. Az írásodban szereplő emberek ilyenről nem is álmodhatnak. Küldjek valamiféle adományt Nekik? Támogassak valamilyen alapítványt, akikből naponta hárman-négyen kérnek pénzt tőlem beteg gyermekeknek, gyógyíthatatlan betegeknek, szerencsétlen sorsú magyar és cunami sújtotta külföldieknek?
A lelkiismeret hangjai után a „fogalmam sincs” hangjai. Elképzelem, mit tudnék mondani az ehhez hasonló sorsú embereknek. Kitartás, legyen jövőcélod, ne add fel??? Netán, békülj ki a sorsoddal, attól hogy nincs munkád, még lehetsz nagyon rendes ember. Hogy ne vágyódj a fogyasztói társadalom csillogására, villogására?! Valószínű, mindez rajtuk mit sem segítene.
Aztán eszembe jutott egy orvos ismerősöm története. Algírban dolgozott, mint háziorvos. Az algériai tél sokkal melegebb, mint a miénk, de azért ott is meg lehet télen fázni. Az orvos ismerősömnek telente számtalan betege volt, akik mind fejfájásra, torokfájásra panaszkodtak. Felhívta betegei figyelmét arra, hogyha nem hordanak télen cipőt, akkor mindig így fognak járni. Erre kivétel nélkül minden beteg elkezdte rázni a fejét: „Doktor úr! Lehet, hogy cipő nélkül járok, de a lábamnak nincs semmi baja. A torkom fáj, azt gyógyítsa meg, arra adjon orvosságot!” És orvos barátom felírta a gyógyszert, a beteg meggyógyult és egy hónap múlva újból visszatért …
Ma már látjuk, hogy cégeink, hivatalaink, társadalmi szervezeteink, a társadalom egésze, az emberi közösségek is hasonlatosak az élő szervezetekhez, ahol a szervezet minden részének meg van a maga feladata és a részek egymással kölcsönös összefüggésben működnek. Minden szerv fontos és nélkülözhetetlen. Pl.: a kezem, az elmém nem fejődhet mondjuk a vesém, a májam rovására. Ha a szívem felmondja a szolgálatot, hiába vannak erős lábizmaim.
Egy ilyen komplex rendszernek meg vannak a maga működési sajátosságai, amelyek teljesen mások, mint az egyszerű rendszereknek. A komplex rendszerekben nem lineárisak a változások, az egyes beavatkozások hatása térben és időben eltér egymástól. Az egyszerű embereknek még a saját testükön is nehéz ezt belátni, hát még egy cég, egy társadalom esetében.
Szóval, a helyzet tragédiája barátom, hogy a történeted szereplői számára a gyógymódot nem rajtuk kell alkalmazni, hanem a társadalom más területein. És ezt nagyon nehéz belátnunk mindannyiunknak: nekünk is, akik közkatonák vagyunk és a cégek, szervezetek, a társadalom irányítóinak is.
Én magam szenvedélyesen hiszem, hogy a rendszergondolkodás, a kreativitás segíthet ennek belátásában és egy a társadalom egészére optimalizáló cselekvési rendszer kimunkálásában. Ezért tanítok díjtalanul az egyetemen fiatalokat, ezért vállalok díjtalanul előadásokat pl.: vállalkozói klubokban, ezért indítottam a blogomat, ezért játszunk díjtalanul a rendszerek viselkedését szimuláló játékokat a fiataloknak – ha úgy tetszik ez az én hozzájárulásom az ország egészének, mint élő rendszer, mint szociokulturális rendszernek a fejlődéséhez. Mindez azonban nem jelent azonnali és közvetlen segítséget a blogodban szereplő családnak.
Továbbra sem tudom viszont, mit tudnék mondani a történeted főszereplőjének, ha találkoznék vele. Az orvos ismerősöm legalább fel tudott írni egy gyógyszert páciensének.
Barátsággal
Sándor
